Upgrade-olni business class-ra a repülőjegyet? Vagy tengerre néző balkonosra a szállodai szobát? Lealkudni az „irányárról” a kiadó lakást? Bértárgyalás? Ártárgyalás
a beszállítóval? Nem pénzbeli elemet beleépíteni az alkuba? Tipikus hétköznapi helyzetek, esetek, felületek, ahol a tárgyalási technikák képbe kerülhetnek.
Akár keletre, akár nyugatra (esetleg délre) indulunk a kiindulópontunktól (korosztályomnak leginkább: „moszkva, óra alatt”, „deák, endéká-centrum előtt”) azt tapasztalhatjuk, hogy a mindennapokban, vagyis annak abban a részében, ahol az ember formálóan és alakítóan léphet fel (ezt a szegmenst nevezi Jürgen Habermas „életvilágnak” kommunikatív cselekvés elméletének keretében), az emberek tárgyalnak, alkudoznak, mintha nem lenne holnap. Kis költői túlzással. Vagyis társadalmi énjük, self-ük szerves része ez a versengő, konfliktusos, kockázatos játék. Nyilván másképp a Wall Streeten, mint egy levantei szuk-ban, de a mindkettő hardcore Sprachspiel, nyelvjáték, ahogy Wittgenstein nevezné az efféle dzsemborikat.
Nálunk Magyarországon meg?
Max ulti, foci, hasonlók. Ezek azok a biztonságos nyelvjátékok, ahol az elölt konfliktust, vagy a csonkolt konfliktus tüskefehérjeinek csupán az örökítőanyagát visszük be kommunikációs terünkbe. Ezekben (hacsak nem egy ötévessel társasozunk) simán nyerni akarunk. Előjön belőlünk a ragadozó. Védi self-ünket a keret, hogy „ez csak játék”. Ha nincs ilyen, mint például a fenti, amúgy simán tárgyalható helyzetekben, az alkudozás sokszor, sokaknak ijesztő, snassz, szorongást keltő.
Persze szorongani kellemetlen, bevallani zsenánt, racionalizálni viszont sima ügy. Például: a magyar ember (értsd: tisztességes úriember esetleg dolgos földműves) nyílt, becsületes, nem nyerészkedik (mondjuk az előbbi kategória sokáig közterheket sem viselt, úgy azért könnyebb), nem haszonleső. Az a kupec, a handlé, a svindler, meg a többi, hasonló pónem. Az érdeklődők számára ajánlom Erdei Ferenc gondolatait a magyar társadalom kettős szerkezetéről, valamint Bibó István írásait a zsákutcás kelet-európai fejlődésről.
Ez a mentalitás úgy esett a létező szocializmus rögvalóságába, mint a proverbial maci a mézesbödönbe. A tervgazdaság világa, ezen belül az Országos Árhivatal (különböző neveken 1990-ig), mint hivatal és mint szimbólum széles legitimációt és keretet adott a tárgyalás-fóbiának. A korszak ikonikus tárgya a szovjet gyártmányú sajtreszelő, amibe effektíve bele van ütve, hogy „cena: 1 R(ubel), 25 K(opek)”, annak ellenére, hogy az eszköz minimum 55 évig serviceable (forrás a szerző közlése: születésemkor már a család tulajdonában volt. Most meg odamentem a kredencfiókhoz, és megnéztem: teljesen jó állapotban van.).
Gondolhatnánk, hogy az elmúlt harminc év kapitalizmusa valahogy semlegesítette a megelőző negyven, illetve ezer év (egyesek szerint hatezer, plusz az előzmények a Szíriuszon) hatását. Részben, persze. Másrészt a kockázat- és konfliktuskerülés masszívan tovább él. Az ezzel összefüggő reziliencia deficit, a tárgyalástaktikai ismeretek és készségek néha ijesztő hiánya belénk is bevési az árunkat: 1R, 25 K.
Commentaires